Már egy hete SÍRAZSÍR!

Hétfőn elkezdődött egy új év és sokan indultak fogadalom listákkal és új tervekkel, célokkal ennek az évnek.

Nekem valóra vált egy álom. Máris. Jól indul az évem:)

Amióta elkezdtem a nagy átalakulást, életmódváltást, kipróbáltam sok-sok sportot, posztolgattam a futós, bringázós, úszós, gyúrós szelfiket, de annak ellenére, hogy rengeteg levelet kapok tőletek, hogy mennyire motiváló az oldal és mennyire sokat változtattak, fogytak, mégis vannak olyan levelek is, hogy „ nekem nem megy”, vagy „nem tudok elindulni”, „nem tudom hogyan mozogjak, mit egyek”.

Persze, hát a szelfigyártással nem tudok olyanoknak segíteni, akiknek tényleg csak arra van szükségük hogy fogják a kezüket. Ezt nem lehet online megvalósítani, ezt nem lehet levelezéssel és vicces szelfikkel megoldani. Ez nyomasztott, hogy nem tudok segíteni.

Talán tavalyelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy az online közösség ezen részét ki kell rángatni az offline világba, ott tudok segíteni a „nekem nem megy” embereknek, persze csak ha tényleg akarják és nem pszichológust keresnek akinek csak panaszkodhatnak. Ezért készültem, tervezgettem, hogy egy olyan program álljon össze ami segít. Ami még emészthető, de kiterjed mindenre ami fontos. Hatékony, de az egészséget tartja szem előtt.

És elindult a SÍRAZSÍR. Az én álmom ezzel valóra vált a többieknek meg kiosztottam a mágneses tyúkszemtapaszt:)

Az első csoportra 6 fő jelentkezett. Kezdtünk egy beszélgetős órával. Nekem nagyon fontos, hogy ez a kis csapat ismerje egymást, bízzanak ne csak bennem, hanem egymásban is, mert lesznek mély pontok és csak egymásra számíthatunk. Ez egy zárt és nagyon zárkózott csoport. És bevallom örülök is, hogy nem lett nagyobb a létszám, mert így jobban tudok rájuk figyelni.

A CSAPAT

Van egy házaspárunk, ahol a férj azért van a programban csak, hogy támogassa a feleségét. Együtt kezdenek életmódot váltani. Nekem ez annyira megható.

Van egy lányunk aki Ultrabalatonon is futott már 40km fölött is pár éve, de saját bevallása szerint „érzelmi evő” és az utóbbi időben felszaladt pár kiló. Bízik benne hogy csoportban könnyebb lesz tartani a rendszert.

Van egy olyan erős lányunk, aki első alkalommal egyedül úgy arrább rakta a boxzsákot, hogy az egyszem férjünkkel, csak néztünk.

Van aki veszi a fáradságot és Fótról jelentkezett. Ok, hogy bent dolgozik a belvárosba, de kéremszépen még egy másfél órás zsírégető után hazamenni… na le a kalappal!

És van egy technikai zsenink és mókamesterünk is. (mert nekem sose sikerül elindítani a zenét)

Ez a mi kis csapatunk. Máris imádom őket!

Mindenkinek ugyanaz a célja, mindenki reális célokat tűzött ki maga elé, és remélem a türelem is meglesz.

Van egy kis termünk, a kis terem, ami csak a miénk ezekre az órákra. Nem zavar minket senki, nem nézi senki hogy mit bohóckodunk, mert kívülről biztos furán néz ki ez. Nincsennek megvető szemek és meglepően kedvesek a teremben az edzők is. A Peak szakmaivezetője pedig példaértékű gondolkozással és tettrekészséggel támogatja  a programot.

Láttam a szemekben az első alkalmakkor hogy ugyan már mit keresek én egy edzőteremben. De hét végére már azért volt 2 lány akivel kimerészkedtünk a „küzdőtérre” a futópadokra és a vaságyastól 40 kilós kislány mellé felálltunk a sorba és nyomtunk egy órás sétát emelkedőkkel megtolva. Büszkén!

Ez óriási dolog olyan emberektől akik nem érzik jól magukat egy edzőteremben, de mint látszik, együtt könnyebb!!! Már akkor nem azzal foglalkozol hogy ki néz vagy ki nem, hanem hogy akkor most mennyi a pulzus és mit kell csinálni hogy lejjebb menjen? Vagy mennyi van még az emelkedőből?

Már alig várom a következő hetet. Imádom ezt a kis csapatot.

Bár még szelfizni meg kell őket tanítani:)